1944-et írunk, tél volt. A parancs szerint a lányoknak 18, a fiúknak 17 éves kortól jelentkezniük kellett. Hambuch Mária 1926-ban született Mucsiban és épp 18 éves volt. Öccse 1927-ben született, épp betöltötte a 17-et. Kétheti élelemmel indultak útnak kukoricatörésre. Télen…
Először Bajára mentek, ott vagonokba tették őket. Összesen három hetet töltöttek a vagonba étlen-szomjan. Három hét elteltével értek Oroszországba, Kiripics Donbass Stalino-ba, az 1034-es lágerbe. Így történt, hogy két hét kukoricaszedés helyett öt évre deportálták őket Oroszországba kényszermunkára.
Megérkezésükkor megvizsgálták őket. Az egészségeseket bányamunkára osztották be. A betegek és fogyatékosok nagyon hamar meghaltak. Saját kezükkel épített hatalmas barakkokban aludtak, százötven lány osztott ágyakon. Minden műszak után egy másik lány feküdt rajta, három műszakban dolgoztak. Egy idő után mindenki tetves lett. Két műszaknyi munka után lehetett aludni és enni, ha volt mit. Mert gyakran semmi sem volt. Vagy savanyú uborkából készült levest kaptak vagy káposztalevest, üres teát. Dunnából a tollat kukoricaprószára cserélték. Az ennivaló az életet jelentette. A fejadagon kívül nem volt más, sokan éhen haltak.
A barakkban nem fáztak, szénből mindig volt elég. Minden lány hozott egy-egy darab szenet hazafelé a bányából. 150 lány annyi szenet hozott, hogy piroslott a kályha. Három évvel később, mikor a munka és az életkörülmények lazultak, répából és tökből lekvárt főztek. Apró halakat is kaptak. Ahogy fogták őket, pikkelyesen és belsőségekkel együtt egy nagy fahordóban, sóban pácolták. Gusztustalannak találták, némely társuk egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy ilyet egyen. Később tudták meg, hogy ezek az apró halak szardíniák, amiket rajokban halásznak és a delfinek eledele.
A bányában felügyelet alatt dolgoztak. Télen vastag, bélelt nadrágot és kabátot kaptak, nyáron vékonyat. Életben maradásukat egy bábaasszony is segítette, aki gyógyított a táborban.
Hambuch Mária különösen szerencsésnek mondhatta magát, iskolai barátnőjével, Dorn Katalinnal került egy barakkba. Mindig összetartottak, születésüktől fogva ismerték egymást.
Jugoszláviából is voltak fiatal nők a táborban, ők a konyhán dolgoztak. Orosz lányok is lakói voltak a tábornak. Idővel barátságok szövődtek. Tanították egymást a saját nyelvükre. Szénnel írtak a kocsikra és utána a szavakat kimondták. Így tanultak meg oroszul.
A harmadik mucsi lány Gommermann Anna volt. Anna munkája abból állt, hogy a bánya falát temette be, „sztrika” volt ennek a munkafolyamatnak a neve. A táborban ismerkedett meg későbbi férjével, Szigmond Jánossal. János fúró volt a bányában, lyukat fúrt a robbantásokhoz. Veszélyes, de könnyebb munkának számított.
Mária egy levélből tudta meg körülbelül 3 évvel az internálásuk után, hogy elűzték a családját szülőföldjéről, Mucsiból, de azt nem tudta, hogy hová. Mint ahogy azt sem tudta, hová fog majd menni, ha egy nap a lágert felszámolják. Mint a többiek, végezte tovább a munkáját, remélve, hogy egyszer majd jól végződik a málenkij robot.
Öt év után, 1949 októberében elhagyhatták a tábort és visszatértek szülőföldjükre. Kerülőutakon és megállásokkal elérték Debrecent, ahol 20 forint gyorssegélyben részesültek. Majd Budapest következett, és végül elérték Mucsit. Már semmi sem volt olyan, mint régen. A svábok 98%-át kitelepítették a faluból.
Annát sem várta már Mucsiban senki. Szüleit kitelepítették Kasselba. Anna a felsőmindszenti pusztára került Jánossal. Egy kicsi lakásban, az egykori cselédházban húzták meg magukat öt évig. Mindennel foglalkoztak: anyadisznót és kecskét tartottak, hogy legyen tej a háznál. Az otthonukat adó gödi házat ez után tudták megvásárolni.
Katalin Németországban, Rückingenben telepedett le és alapított családot. Férjezett neve Nachtmann Katalin volt.
Mária az unokatestvérénél kapott szállást Mucsiban, a környéken dolgozott még egy évet. Addigra tudta meg, hogy a családja hol van. Végérvényesen búcsút vett Mucsitól és elutazott családjához Németországba. Később férjhez ment, férjezett neve Barina Maria lett. Wiesbadenben halt meg 91 évesen. Fia, Wolfgang Barina bocsátotta rendelkezésünkre Mária történetét. Wolfgang sok időt tölt Mucsiban. Házat vásárolt, szőlészkedéssel és borászkodással foglalkozik és tanulja a magyar nyelvet.
Kibírni, túlélni! – ez volt a cél, és ennek a három, fiatal mucsi nőnek sikerült.
Gommermann Krisztina
Források:
Helytörténeti Múzeum Mucsi
Szabad Föld 1989. május 2.